Amikor felsikolt a lelkünk egy fotó és egy grafika láttán – Interjú Sztojka Józseffel és egy történet Roszberger Bandival

Fotó: Roszberger Bandi

A márciusi Pillanatrablás címet viselő kiállítás után ismét megtaláltam Szocsót néhány kérdés erejéig.  A sportcipők rajzolása nagyon komoly témához sodorta, Roszberger Bandi januári fotójához, amely a Cipők a Duna-parton emlékműről készült egy nagyon különleges, sokkoló kiegészítéssel, egy piros sportcipővel.

Hol láttad meg először a fotót és honnan jött az ötlet, hogy ezt a fotót grafikává alakítod?

A fotót és magát a fotó történetet a facebook oldalon láttam, olvastam. A fotó készítőjét, Roszberger Bandit személyesen ismerem, 2003-ban együtt kezdtük Baján az Eötvös József Főiskolán a környezetmérnöki tanulmányainkat. El kell mondanom, hogy nem vagyok művész! Soha nem is éreztem magam annak, egy „örömrajzoló” vagyok, akinek az alkotás csak hobbi. Azt vallottam mindig, hogy számomra az igazi művészek a fotósok, akik meglátják és megmutatják nekünk a pillanatot. Én legfeljebb a rajzom témáit választom meg, azokat a fotókat rajzolom, amik megfognak, amikkel azonosulni tudok. Szeretek cipőkkel, kezekkel érzéseket, érzelmeket megmutatni.

A fotónak nagyon komoly mondanivalója van, amikor először láttad, mit éreztél?

Mivel ez egy holokauszt témájú fotó – a fotós által a mai szemléletét belevetítve -, így nagyon nehéz érzésekről beszélni. Mint mikor az ember az Auschwitzi koncentrációs táborokban jár. Az emberben kavarognak az érzések, harag, keserűség, düh, szánalom és a néma döbbenet. Mivel jártam ott, ismerem ezt az érzést, most is megérintett, de most éreztem egy késztetést! Úgy éreztem, hogy ezt meg kell rajzolni, megmutatni a fotós által éreztetett mondanivalót.

A rajzoláshoz engedélyt kértél a fotóstól, Roszberger Banditól, vagy nekiálltál, elkészítetted a művet, majd bemutattad neki? Hogy történt ez az egész?

Természetesen felvettem a fotóssal a kapcsolatot, és az engedélyét kértem a fotója megrajzolásához egy későbbi időpontban. De amint megkaptam az engedélyét, félretéve mindent, azonnal hozzá is álltam. A rajz elkészültekkor el is küldtem neki, mondhatni az eredménnyel maximálisan elégedett volt.

A fotón a kiemelkedő piros sportcipő egy sikoltás, mintegy felhívja az embereket a közös ellenállásra, a soha többé ne történjen meg gondolat megfogalmazására. Munka közben mennyire tudtad ezt az érzést eltompítani, hogy a többi részletet is kidolgozhasd?

Természetesen kavarodtak bennem az érzések, felelevenültek a lengyelországi kirándulás emlékei, és előtörtek filmekben látott képek is. De el kellett vonatkoztatni ettől, egy munkaként, leendő alkotásként kellett gondolnom rá, hisz nem a saját érzéseimet szerettem volna megmutatni, hanem a fotó készítőjének érzéseit, amivel természetesen azonosulni tudtam.

Mennyi ideig dolgoztál a műveden?

A rajz több napon keresztül készült, hisz más irányú elfoglaltságaim miatt nincs lehetőségem hosszabb ideig a rajzasztal fölött ülni. Körülbelül 15 órai munka alatt készült el.

Amikor elkészült, mit éreztél? Megkönnyebbültél?

Szeretem azt az érzést, mikor elkészül egy rajz. Érdekes látni mindig a végeredményt, bár egy rajzoló sose elégedett magával. Mindig megkönnyebbülés befejezni egy rajzot és új témának nekiállni.

Mi lesz a sorsa a grafikádnak? Része lesz egy sorozatnak, vagy ez a téma nem megy tovább?

Őszintén szólva, még nem tudom, jelenleg a nappalink falát díszíti és ragaszkodom hozzá. Arra a kérdésre sem tudok válaszolni, hogy ez a téma megy tovább. Ez egy nehéz téma, de ha találkozok olyan fotóval, ami megérint, biztos lerajzolom.

Grafika: Sztojka József

És akkor a fotós, Roszberger Bandi engedélyével közzétesszük a fotó igazi történetét is:

„Vártam egy kicsit, hogy ritkuljon a tömeg. Letérdeltem a táskámmal és kiraktam a cipőimet. Bekapcsoltam a gépemet és a keresőben elkezdtem komponálni. Néha felnéztem a gép mögül. Újra nőni kezdett a tömeg. A szemem sarkában láttam, hogy többen is azt nézik, hogy mit csinálok. Elkészült a fotó, amiért mentem. Kezdtem vissza pakolni a táskámba, közben egy idős hölgy, kissé aggódó tekintettel megszólított. Kérdezett valamit, de még egy kicsit a fotóban ragadtam és nem értettem, hogy mit mond. Újra megszólalt angolul, de utána mindjárt tört magyarral azt kérdezte, hogy mit csinálok. A magam rossz angoljával próbáltam elmagyarázni neki, hogy zsidó vagyok és az én cipőm volt, amit a szobrok mellé tettem és ez a fotó azért készült mert… Közbevágva csak annyit mondott, hogy: – Az antiszemitizmus miatt.
– Kérte, hogy mutassam meg a képet. Megmutattam és közben sorra vettem a részleteket, hogy a fotó fekete fehér lesz, de a cipőm megmarad pirosnak, mint… Megint közbevágott és befejezte a mondatot helyettem. – Mint a kislány kabátja a filmben. – Elsírta magát és megölelt.
Miközben elpakoltam a felszerelésemet, elmesélte, hogy gyakran eljön New York-ból, mert a rokonait a Dunába lőtték. Minden nap kéri Istent, hogy ez a borzalom soha többet ne történjen meg. A kezét a karomra tette és egy halk, kissé elcsukló Shalom-al elköszönt tőlem.”

Forrás: https://www.facebook.com/100008015045006/posts/2285334408410372/

Minden képnek története van. Ez az az eset, amikor felsikolt a lelkünk, hogy ebben az esetben bár ne így lenne!

Köszönöm mindkét művésznek a képek bemutatásához való hozzájárulásukat.

About Engi Zsuzsa

A korlátlan információ használat korát éljük. Özönlenek ránk minden irányból, kéretlenül a hírek. Az olvasó felelőssége, hogy mit fogad be, a mienk, szerkesztőké pedig, hogy tárgyilagosan tényeket mutassunk be. A véleményezés jogát pedig átengedjük olvasóinknak.

View all posts by Engi Zsuzsa →